************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************

Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! - míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -

Beesik a Poe vers reggel, én pedig tejeskávé helyett csak feketét iszom.
Megtanulom.
Folyamatosan tanulok így is.

Emlékszel? - kérdezi, és hebrencs módon az ölembe ül.
Fáradtan nézek fel rá. Elmosolyodik, és ad egy zsepit.
Emlékszel? - kérdezi újra.
Ja... - mondom, nem túl lelkesen.

Régen egész más volt. - sóhajtja, legömbölyödik a térdemről, és eldől mellettem a kanapén. A tincsei a combomat csikizik.
Régen rádugrottam hátulról, leterítettelek, és addig fojtogattalak, amíg el nem sírtad magad - sorolja vidáman.
Emlékszem. - dünnyögöm. - De ha érdekel, most sem vagyok túlzottan odáig érted.

Nem sértődik meg. Az ő fajtája nem könnyen sértődős. Pici ujjaival az arcom felé csápol, és megráncibálja a kopott-kék tincsemet. Én hessegetem elfelé a kezeit, de ő csak mórikálja magát.

Nem érted. - mondja végül. - Itt vagyok, ahogy régen is, és kínozni foglak, mert ez a deal része drága. De most látsz, tudsz engem. Tudsz... használni.

Sima mozdulattal feláll, elém plántálja magát, és az ujjával az állam alá nyúl.
Használj engem, mucika.
Nem tudom hogyan. Hagyjál.
Nem hagylak. - Vigyorog, majd ásít, és megtörli a szemét. - Na jó. Uncsi vagy. Engedj vissza. Aludni akarok.

Kinyitom a mellkasom.
Elfészkeli magát, és szorosan ráfog a szívemre.
A feje alá gyűri, mint egy teddymackót,
és
már
alszik is.

A csillagokat mindig meg kell számolni.

A puszira csak rá kell nézni.

S ha a szeretlekből egy hiányzik, hát az a hiányzol.

Nem érted?

Liheg. Olyan 190 magas, karcsú, barna, csupa finom izom. Az arcán üdvözült mosoly, ahogy kapkodva ledobja a válltáskát, és félig guggolva pakolja ki a tartalmát, hogy a kezembe adja. Közben folyamatosan beszél, hogy hogyan tévedt el. És vigyorog. Egy jelenség.
Én csak annyit tudok kibökni elsőre, hogy öö... és az üdítő? A homlokára csap, felvihog, és azokon a lehetetlenül hosszú lábakon leiramodik a harmadikról. Én nevetek. Az egész pasas teljesen nonszensz. Egyszerű és vidám, nem mint egy pont, hanem mint mondjuk egy tenyérnyi forrásvíz.
Visszaér, liheg, kezembe nyomja az italokat. Te, mondja, ne haragudj, de én annyira örültem hogy végül megtaláltalak, hogy tök elfelejtettem. Kész vagyok :) Nem baj, mondom, meglátod, Murphy úgyis leszakad majd rólad, kívánom. Jaj... -torpan meg és tányérnyi szemekkel rámkéklik. Jaj hallod, nagyon remélem igazad van! Aranyos vagy és köszi a jókívánságot, rikkantja, rámlő még egy dashing széles mosolyt majd eliramodik. 

.-.-.-.-.-.-.-.-

Az éjszaka lidérces volt, az álmok szomorúak, a szavak üreskék. Megszólal egy ébresztő. Aztán kettő, majd a harmadik. A másik szobából semmi moccanás... nem is csoda. Felkelek, átcatplatok, lenyomom az egyiket, szundira rakom a másik kettőt. Hé, mondom, és megsimogatom a vállát. Mnyaham, mondja ő. Nem tehetek róla, annyira cuki. Meg az ébresztés a deal része volt. Simogatom a hátát, és dünnyögök neki, beszélgetésre, agytornára serkentem, de olyan, mintha saját gravitációja lenne az alvásának, én is odadöntöm hozzá a fejemet, és szundikálok vele egy kicsit, úgyis jönnek a telefonos ébresztők, és segítenek. Megint simi, megint dünnyögés. Spéci. Otthonos. Egy nyelv, amit már rég használtam, irtó boldog. Jó az, ha valakinek a hátán van hely a kezednek.

Nem kéne annyit cigizned, mondja, mielőtt elindul dolgozni. Eléggé köhögsz. Tudom, mondom. Jó legyél. Majd jövök. Oké. Gyere majd. 

.-.-.-.-.-.-.-.-

Kicsit lázas vagyok.

Ma alszom. Sokat alszom. Ma éjszaka aludtam hét órát, aztán még egyszer négyet. És kettőt délelőtt, és kettőt délután.

Hozom be a lázban égős, felfokozott ritmusú napokat, heteket, azt hiszem.

Elképesztően szeretek aludni, és ha nem alszom, akkor azokat a dolgokat meg még jobban szerettem valószínűleg, amit ahelyett csináltam.

De talán én csináltam így - én hallgattattam el a tündérkórust, talán tudat alatt direkt haraptam nagyobbat, pont száműzettetésem előtt, tudtam, hogy ebből a mézédes, talán-sem-igaz mákonyból nem szabadulnék máshogy, csak karmolás, és kicsi fájás okán? 

Három dolgot veszíts el lányom, a napközbeni dolgodat, az éjjeli alvóhelyedet, és a csodát, mely át és átfonja a kettőt. Akkor, csak akkor mutatja meg magát a rejtett ösvény, amire olyan régóta vártál. - mondták biztos.

Nos... vagy nem.

Olyanért lehet bocsánatot kérni
amit csinálok
Azért nem,
Aki vagyok.

Olyanért tudok bocsánatot kérni
amit nem csinálok
pedig szükség,
az lenne rá

Szóval azt hiszem, nem én vagyok a nem csinálásom.
Bocsánat.

Végülis, tudod mit kell ilyenkor csinálni.

Állat felszeg, váll hátra. Beigazíthatod a lépteidet is, szándékkal könnyedebbre. A hasad behúzod, és a vállaidat a léptek ütemére fel-le húzod. Csípőt megkérni, ugyan már, ringatódjon lágyan jobbra-balra.

Hiába van az agyadban koszmó, és a lelkedben meg ilyen részeg manók hánynak, a testben az is jó, hogy ha megkéred, hogy csináljon úgy, ahogy mondjuk egy energikus, magabiztos test csinálna, akkor az visszafelé is működik. Legóról legóra, mozgással építeni vissza magad. A fejet felszegve, karokat magasba emelve elvileg becsaphatod magad, hogy jól vagy, és egész.
Utána pedig igazzá is válik.

Jó kis trükk.

Vannak sorok, leírt betűk, egymás mellett, meg alatt, amik forrók, olyan forrók hogy az ember elkapja róluk a tekintetét, hogy meg ne égetődjön.

A langyos szavak jók, mint a kézmosás, belemerülsz, fürdesz bennük, de a forrók ijesztőek tudnak lenni, és ha a szemeddel nem érsz hozzájuk, azt is játszhatod, hogy nincsenek is ott, egyáltalán.

Áh, a fenéket. Kit etetsz, kicsi kincsem. Ott vannak.

Itt vannak.

:)

Aluggyálmárna.

... igen. Sikerült kósza negyven perc alatt sört öntenem a dekoltázsomba, kiejteni a zuhanyrózsát hajmosás közben, amely megtámadott és minden száradó ruhát szétvizezett, a papucsomba adagolni kábé tíz deka cukrot, egy elejtett zacskó okán, a cukrot széthordani az előszobában, amíg a fürdőszobába jutottam, majd főzni egy kávét, mondván ez az éjszaka úgyis az ördögé, és beletenni az utolsó tejet, azaz holnap reggelre nem hagyni, majd leülni a gép elé, papucsban továbbra is cukorröcögést előidézni, sóhajtani, és egyben a kávétól beálmosodni.

Bárki bármit mond, ez biza teljesítmény.

Ta-damm!

--- Hétköznapi akrobatina

Azt hiszem az a baj, hogy túl sok mindenben hiszek egyszerre. A hitem mindenben és annak ellenkezőjében is megakadályoz abban, hogy valamiben jó legyek. Nem tudok vátesz lenni, kiállni dolgok mellett, igazságot tenni e- vagy amellett.
Nem tudom kimondani, hogy mi nyilvánvaló? Dzsííz.
Ez nyilvánvalóan hülyeség pedig.
Hah! Akkor mégis? :)

Jajszofikám.

Szabó Éva: Kérdezted-e?

Akartál szeretőnek,
hozzád méltónak,
ki állja, tudja a csatát,
a nőstények alázatát.

Azt mondják, a világ egyetlen igazi csendszobájában attól őrülsz meg, hogy hallod a saját véred és szerveid lüktetését, dobolását. Hogy belülről kifelé hallasz, életedben először, és az érzet megőrjít.

Nem tudom, hogy meglennék-e zaj nélkül. Nem tudom, hogy ki akarom-e próbálni egyáltalán. Még ha most saját, vállalt kis csendszobám küszöbén ücsörgök is, nem zártam ki a világot, csak hagyom a világnak a kevésbé fontosnak tűnő meg kisebb impulzusokat adó részét élni.

Lehet hogy az élet olyan, mint egy interval edzés? A húsz másodperces intenzív szakaszok után tíz másodperc pihi? Hmmm. Oké, na. Tetszik ez a gondolat. Úgy tetszik, ahogy nehéz csomagok földön való puffanása tetszett még amikor világcsavargó nőszemély voltam. Sosem volt édesebb az élet, mint a csálé hátizsák padon való elfektetésekor. Amikor fekete söprögetőszemélyzet kiabál utánad Párizsban, hogy hé, cuki, leszel a feleségem? Amikor a szottyadt uborka a több mint egy napja cipelt szendvicsben olyan bájosan simul a nyelvedre, hogy azzal csak a nagyon jól csókoló fiúk tudnak versenyezni - de mivel ebben báj van, semmint energia, finom, finom, mint egy szombat délután.

Jobb lesz, ha inkább nem beszélünk többet, írta. 

Nagy hülye, mondom. De még nem döntöttem el, hogy az ő, vagy én az.

De... igen. Jó lesz ez így. Jó lesz.

Végre jó lesz.

--- Szendvicsasszony

Apa ökölbe szorított keze vagyok. Minden nap kilenctől hatig. 

Van arra valami módszer, hogy ha miután egyszer valaki boldoggá tett, ne onnan akard a boldogságot továbbra is kapni majdhogynem kizárólagosan?

Persze hogy van. 
Kis hülyém.
Sose tanulsz?

Dúdoljon az élet nektek, napsütötte vállak. Elviselt, ingnyakaktól dörzsölt hajlatok, puha, nemtörődöm puszik évtizedes bölcsője. Dúdoljon az élet nektek ajándékot, pillanatot, az élet elviselhetetlenül gyönyörű öleléseinek egyike legyen a párnátok.

Nyári eső mossa azokat a szíjasabbá váló izmokat, a halántékra tapadó tincseket. Ölelje keblére az élet a tétova, kíváncsi, bántástól félő ajkakat, a nyelvek költői szkanderét, a hitetlenkedő érintését annak, ahogy ujjhegy az ujjbegyhez ér.

Játsszál, élet.

Játssz.

--- Violinéa

Tegnap akartam írni egy történetet, egy lányról, aki egy kőszobor előtt énekel, de aztán valahogy elsodródott a nap.

Mi a teendő olyan emberrel, aki még mindig alapjaira tudja rombolni a gondosan építgetett belső házikót? Tanácstalan vagyok. El kéne engednem, rá kéne csukni finoman az ajtót, és hátat fordítani, vagy tényleg lehet hogy mindaddig van tanulnivalóm belőle, amíg zavar, amíg ennyire zavar, amíg ennyire elkeserít*, amíg van a nevével felcímkézett könnyes-zsák? És akkor vállaljam be ezt? Vagy mivanmá.

Beszéljetek hangosabban drága belső hangjaim, mint a felszínes vattacukor gondolatok. Légyszi.

Ú! Tanultam ma egy új szót is. Cantadora. Mesemondó.

--- Winger

((igen, azt hiszem ez a megfejtés: amíg van hol engem megkarcolni, addig még nem szépséges kerek a magamról való gondolkodásom. néha úgy érzem, már megvan. néha mentális csápokkal is megvan a körvonala. aztán jön egy don quijote és pont azon a kicsi résen szúr be. lehet simogatni akar, de nem az történik, és bámm. aha. aha. oké.))

A lovagok, akik azt mondják: Idióta (LAAMI), a fejedben laknak. A szemeden át néznek ki, és ők néznek meg téged a tükörben. A LAAMI ilyenkor kritikusan, hidegen konstatálja a külsőd, az arckifejezésed, a ruházatod, hogy hogyan tartod magad.

Természetesen iszonyatosan csúnya vagy, nem csoda, ha nem szeret senki, púpos vagy mint egy banya, harminc év alatt sem tanultál meg öltözködni, hibát hibára halmozol, és ha ez még nem lenne elég, a hajad is rettenetes.

A LAAMi-ra azt szoktad hinni, hogy te vagy. Ha elhiszed neki az első idiótát, a többi már magától következik.

Nem egy jó reggel, amikor az ébredésed pillanatától idiótának becézgeted magad. Előbb csak fejben, aztán hangosan is. Aztán becsapsz egy ajtót.

Azelőtt pedig álmodban Arnold Schwarzeneggert fektetted le, és a mellszőrzete korpás volt. És szőke.

Azelőtt pedig felálltál a barátaid mellől egy jó este és beszélgetés közepén, hogy időben hazaérj egy telefonhívás miatt, ami persze nem történik meg.

Az élet hepineszfaktorának miskárolói az elvárások. Ezt egy többhónapos tanfolyamra iratkozva jó ideje tanulom, de nem vagyok benne még valami jó, mert újra és újra letesztelnek.

--- Kockafej

Na mi van, kérdezi.

Nem tudom, válaszolom kelletlenül. Olyan mintha zabszem lenne a lelki seggemben.

Bírom benne azt is, hogy a saját magam által über-szellemesnek ítélt meglátásaimon sosem nevet.

Pedig tök jól nézel ki most.

Ja, tudom. Csináltam magamnak ilyen királylányos fonatokkal teli hajat, meg a majd száz kilónyi dámás idomokat is valahogy igazán ínycsiklandóan rendeztem össze.

Péntek este maratont rendeztem levélírásból, mondom.

Jaj, hagyd már azt a csávót a francba, de tényleg.

Nézem. Nem érti, én meg nem magyarázom el, és mégis ez esik a legjobban, neki tudom a leginkább nem elmagyarázni a dolgokat, amik a fejemben járnak. Kinyitjuk a bort, készülődünk az estére, meséli hogy tizenegy csávóval volt az elmúlt egy hónap alatt, és megvitatjuk az ürességet, ami ilyenkor van benne, meg a karmát meg hogy megint azt gondolta, hogy HIV pozitív, amikor kijött valami pattanás a farkán, és újra iktatom magamban, hogy miért vannak olyan barátaim is, mint ő.

Azért, amiért a camambert sajtot áfonyával tálalják, és azért, amiért néha egy zihereisztű tart össze egy egész bonyolult jelmezt.

Aztán egyszerre pittyen a telefonunk, jön a hír a tűzről, elfogy a bor, és körtelefonokat rendezve végül elindulunk a cél felé.

Megint egy korsóval a táskámban jöttem haza, ezt most nem én nyúltam le, úgy adták, és most, miközben a kékséges körmök itt kapirgásznak a klaviatúrán, kitartóan bámul, hogy bámuljak vissza.

Szeretem a kékséges körmöket, szeretem a bámuló korsókat, és szeretem, ahogy a dolgok, amiket megrendelek megjelennek, és piszok sok leendő tanulságot hordoznak. 

Ansanté, szombat esti, üvegnemű múzsák. Ansanté.

--- Aludjka

""... Kiderült, hogy tűzoldó leszel, katana, vagy szavakat terelő juhász? ""

Az ember bármi lehet, ha akar, még egy régi bőrtárca zsebére kopott óvszerkarika lenyomata is.

--- Trust me, I'm Nuts

Az életed filmjében mindig rád fókuszáljon a kamera.

Esópéháíe hozzátoldása:

Ugyanakkor, ha nem váltogatod a látószöget, közelséget, és mások nincsenek vágóképekben, akkor egy Tarr Béla film leszel, és lehet hogy azt te nem akarod annyira.. 

Nehéz szóba ölteni az érzést. Azt az energiátlan fajtát, tudod.

Amikor állok reggel, két hét után először munkába menet, és visz a kötelesség, mert annyira már vagyok felnőtt, hogy nem csak a boltosok szia helyetti jónapotján látszik ez, és kapaszkodom, és megy mondjuk az Acoustic Commute playlist, fejemen a piros fejhallgató, és tudom hogy kócos vagyok, kialvatlan, másnapos, és szürke... és akkor az utolsó megállónál odapenderül a kollégalányzó, a kedvencem, akinek sokat meséltem mostanában, és aki sokat mesélt nekem, rámnéz azzal az őzikeszemével, mosolyog, mert újra lát, aztán elhalványul a mosoly, és megkérdezi... akkor te most fel fogsz mondani?... én meg elmosolyodom, és megrázom a kócos, kialvatlan, szürke fejemet, hogy á, nem, dehogy... csak fáradt vagyok, tudod.

Azt mondják van odakinn élet. Azt mondják, van odabenn is. De jelenleg egy szembejövő kamion ledlámpáinak a fénye egyszerűen lezsibbaszt. Rég éreztem ennyire sehol magamat, mikor pedig annyi minden éltet.

Lám, még nem oldottam meg lótúrót sem. Lehet, a fél fülre nem hallás is csak a saját fejemen belül akar tartani, ott kell kitakarítani, gyerünk Hamupipőke.

Hja.

Mintha az olyan könnyű lenne, bitch.

--- Cinderella

A királynő megperdült a tengelye körül, és a vele szemben álló tükörben megszemlélte ruházatát. Súlyos igazgyöngyökkel, mértéktartó gyémántokkal, aranypaszománnyal hímzett ruháza sustorogva követte a mozgását. Szép volt és fenséges... a ruhának nem is lehetett kevesebb a célja.

- Gyönyörű vagy, fenség.
A királynő bólint.
- Kevesebbért nem érdemes.

Arcvonásai semmit sem árulnak el abból, amire igazán gondol. Tűszoros fűzők helyett laza alsóingről ábrándozik, a hatalom éhes terhe helyett az útjába kerülő embereken járnak a gondolatai. 

- Megfelelő, asszonyom?
- Igen, kedves. Távozhat.

A varrónő mély bókkal hátrál, és még egyszer elmerül a királynői fenség látványában, amelyhez az ő keze munkája szolgáltatta a messzire zengő, szemnek kedves színeket és formákat. Talán azt is gondolja, hogy igazándiból a varrónők teremtik a királynőséget... de ne szaladjunk ebbe a szálba bele. Visszatérünk majd hozzá.

Nézzük a királynőt, aki egy sóhajtással váltja át szálas, egyenes tartását egy egészséges lazasággá, amikor az utolsó távozó mögött az ajtóhoz támasztja a hátát. Pár ujjmozdulattal megbontja a gyöngyös fűzőt, és felkontyolt haját egy mozdulattal ereszti le.

---

- Még sört, jó uram?
- Jöhet. - a pultnál ülő egy ujjal tolja közelebb a kupáját a fogadósnéhoz.
Az, tölt, Csendes vendége lisztporos ruházata, borostája, bütykös kezei arról árulkodnak, hogy molnárként tengeti a mindennapjait. Ábrázata komor, szája pengevékony. A fogadósné amikor átadja az immár teli kupát, egy pillanatra hozzáér az ujjaihoz. 
- Tudja mit ajánlanak nehéz, búsuló szívre?
A molnárlegény barna szemei távolságtartóan, felmérően pihennek meg a kérdezőn. Végül rosszkedvén erőt vesz valami kedvesség.
- No mit, lelkem?
A fogadósné elmosolyodik. Aprócska pohár kerül elő a pult mögül 
- Azt mondják, a hajnal előtt szüretelt áfonyák esszenciája felébreszti a lelket. Örömet plántál, ahol nem lakozott régóta, mosolyt és szeretést.
A molnárlegény vonakodva ugyan, de elmosolyodik.
- Ezt mondják?
- Ezt. - bólint a takaros fogadósné, és vidáman csillanó szemmel két gyűszűnyi pohárkát kitölt.
- Csirió, idegen.
- Csirió, galambom.
Koccanás és további mosoly veszik el a fogadó zajában.

---

A hajnal előtt szüretelt áfonyák mézgája beszédet varázsol oda, ahol a szív sötét mélységei visszhangoztak csak. Jóillató szalmában pihen meg egy bütykös kéz egy puha kebel halmán. Ujjaival finoman cirógat, miközben nehéz, súlyos, ittas szavak szakadnak fel.
- Megjósolták... egy hercegkisasszony lesz majd a mátkám. Csodálatos és varázsos lesz, termete mint az őzé. Tekintetében elveszik a férfiember, puha tenyerén hordja majd a szívem... s nekem meg kell tennem minden érte, de a végén, az enyém lesz.
Izmos ujjak kulcsolják át a bütyköseket, és egy puha száj hint csókot rájuk.
- S boldogan éltek, míg meg nem haltok?
A részeg molnárlegény a karjai között fekvő egy barnásvörös tincsével játszik.
- És boldogan élünk, míg meg nem halunk.
A karok között fekvő újra arra gondol, hogy a szavak néha jobban szorítanak, mint igazgyöngyös fűzők, mint a hatalom maga. 
Jobban tudnak szorítani.
Nem mond semmit, izmos combjaival átfonja a legény vékony csípőjét, és lisztpor rebben, ahogy a dereka köré irányítja a kezeit.
- Ha igazán hiszed, bíz' akkor úgy is lesz. - suttogja, és hagyja, hogy ölelése kihirdetett másodrangúként csak a pillanatba véssen jeleket a másik lelkében.

A szalma puha, az ölelés őszinte. Sokkal őszintébb mint a szavak. 

Sokkal, sokkal őszintébb.

Az éjszakák itt vidéken nehezek. A teljes sötétség nekem, mint túlcivilizált valakinek furcsa. A nagyi is néha furcsa, bár ő lehetne a modellem a meg nem alkuvó, igazi énközpontú életre. Senki sem olyan fontos neki, mint ő maga.